Regényrészlet
Kezdem elveszíteni a türelmemet. Félig kihúzom a bicskát a zsebemből. Szalonnázáshoz használom, semmi máshoz. Jól viszi a hagymát meg a paprikát. Ritkán kell köszörültetni, de szoktam. Ha kell, legyen éles.
– Hozzám szóltál, geci?! – mondom neki.
Azt akarom, hogy hagyja abba pofázást, ezt az egyet, bassza meg. Beverem a fejét különben. Kár, hogy nem hoztam el a bokszert. Ott fekszik egy doboz alján, az ágy alatt. Most jól jönne. Nem használtam még soha, vadonatúj. A kezem folyton ökölbe szorul.
– Hazug köcsög vagy, bassza meg! – kiabálom a fülébe, közelről érzem, ahogyan izzad. – Ha kinyitod a szádat, szétverlek, te szarrágó.
Villantom neki a kést. Lógatom ki a bal zsebemből. Megcsillan rajta a lámpafény. Ez a nyomatékom. Talán megérti.
– A rühes faszom nem kellene, az? Gyere, megmutatom. Ezt szopta a csajod is – üvölti felém.
Nézem a geciláda szemét, ott bámul rám vele, mintha le tudna nyomni.
– Azt hiszed, le tudsz nyomni? Azt hiszed? Most mutasd meg, mekkora csávó vagy.
Ütöm, ahol tudom, de jön nekem ő is. Az öklével. Az övé nagyobb, mint az enyém, óriási, le tudna nyomni, ez igaz, elismerem, de neki nincs bicskája. Nálam van. A csajom üvölt, ne csináljam, hogy lehetek ekkora agresszív állat.
– Maradtál volna a seggeden, te büdös kurva. A legjobb haverommal.
Erőből döfök, jól megforgatom a hátában. Nyög egyet, mint a legszarabb pornóban.
– Mi van, buzi, nem bírsz megszólalni? – mondom neki. – Ezt akartad. Dögöljél már meg. Megdögleni se bírsz.
Kiabál a pultos csaj, hogy tűnjünk el már a picsába. Közben meg folyik a kezemre a vére. Nem akarok vele érintkezni, undorodok. Kihúzom a pengét gyorsan, a pólómba törölgetem, összecsukom. Megkönnyebbül a lelkem. Pihepuhán száll a levegőben.
Nem esik össze a teste, pedig azt várom. Leülök vele a küszöbre. Egymás mellett támasztjuk a falat, mint gyerekkorunkban. Várjuk a mentőt és a rendőröket.
Borítófotó: Szabó Judit Erzsébet



