Seregély Ágnes novellák, versek, regények

A település

Regényrészlet

Egy településen álltunk meg tankolni. Soha nem hallottam még erről a helyről, de társam barátja sem. Társam azt mondta, hogy lakik itt valaki, akit ismer. Beugorhatnánk hozzá. Akárhonnan össze tudott szedni különleges ismerősöket. Ez mindig nagyon izgatott benne. Jó, érdekes beszélgetésre számítottam.
Társam barátja leparkolt a benzinkúton. Azt mondta, sokkal jobb a gyakorlati teendőket már az elején elintézni, ezekkel ne várjunk sokat. Vettünk pár kekszet, csokit az útra. És sört, későbbre. Ha kell, akkor majd legyen. Társam egy karton cigarettát is. Gyöngyözött a homloka a melegtől. Előhúzta hímzett zsebkendőjét, ami a hosszú utakon mindig nála volt, és megtörölte a homlokát. Sűrű, őszes haja kissé előrebukott. Ilyenkor szokta azt mondani, hogy már le kellene vágni. Akkor nem mondta. Szép, szabályos kézírást utánzó fekete betűk villantak fel előttem, aztán eltűntek egy farmerzsebben. Gyalog mentünk tovább.
Amikor a kútról elindultunk, hozzánk szegődött pár kóbor állat. Egy meglehetősen kövér, bronzos tacskókeverék és egy juhászkutya. Utóbbi loncsos volt és trágyaszagú, néhány helyen összecsomósodott a szőre. A macskákat nem bírtuk megszámolni sem. A tacskó kivételével mindannyian girhesek voltak. Lendületes félkörívben domborodtak a bordáik. Pontosan tudták, hogy mit jelent, ha valaki vásárol. Megérezték a jólét illatát. Az is lehet, hogy szokásuk volt követni az idegeneket. A félredobott falatok pillanatok alatt eltűntek. Nem lehetett levakarni őket. Csak rövid ideig próbáltuk, aztán beletörődtünk a sorsunkba.
A nő, akiről társam előzetesen szinte semmit sem mondott, otthon volt. Nem nagyon szokott sehová se menni. Besaccolni se nagyon tudtam, hány éves lehet, de aztán kisegített.
– Jó lenne megfordítani az időt – tette hozzá. Kedélyesen, jókedvűen beszélgetett velünk. Néha, ha valami történt kint, zajt hallott, kikáromkodott a nyitott ablakon. Néha kiköpött. Nem hordott melltartót. Csak egy fura, fehér, majdnem átlátszó pólót kapott magára, valószínűleg a tiszteletünkre. Foltokban pirosasbarnás volt a vértől. A munkával egy pillanatra sem állt le, húsos, eres kezeiben egy nagy konyhakést forgatott. Tyúkokat szabdalt fel, hogy aztán szétválassza a testrészeket, és külön kis műanyagzacskókba csomagolja, majd egyenként dobálja bele a társam mellett álló mélyhűtőbe, aminek a fedele végig nyitva volt. Nem hibázott, mindig keményen koppantak. Társamnak szeme se rebbent, beszélgetés közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nem mesélt magáról vagy a munkájáról, inkább kérdezett, hallgatás közben pedig beszívta és kifújta a füstöt.
A településen sok minden történt az utóbbi időben, legalábbis amióta a társam nem járt erre. Többen meghaltak az idősebbek közül. Azok, akik kiszolgálták már az idejüket. Akiknek nem volt már tennivalójuk az életben. A veszélyes kanyarban történt egy baleset, amiről azóta senki nem beszél. Az egyik gyárban, a dűlő felettiben, megszűnt a termelés, emiatt sokan elköltöztek. Nincs munkalehetőség a fiataloknak. Semmit nem lehet itt csinálni.
Úgy egy éve mérgező volt a környékbeli víz egy ideig, de senki sem tudja pontosan, mitől. Néhányan betegek lettek. Ketten azóta is kórházban vannak, többeket eltemettek. Nem jó erről beszélni se. Nincs felelős. A településre szakértők jöttek, jegyzőkönyvet vettek fel, aztán elmentek. Csak halmozták a papírokat. A helybeliek is nyomoztak, utána akartak járni a dolgoknak, de mindenhol falakba ütköztek. Nem lehet ilyenkor semmit se tenni. Még a végén beletenyerel az ember valamibe, amibe nem ajánlatos. Utólag meg pláne hiába bolygatjuk. Már egy fél éve, hogy lezárták az ügyet.
A helyi büfé üzemel még, de szűkítettek a kínálaton, és az épület egy részét leválasztották. Bérbe adták raktárnak. Az átmenő kamionforgalom miatt egy vállalkozónak megérte. Le tudnak cuccolni, aztán meg felveszik az új árut. Isten tudja, mit, de nem is érdekes. Az önkormányzat tett egy táblát a kanyarba, ahol a baleset volt, és egy ideje lámpát is, azóta nem történt semmi. De, talán egyszer. Egyszer kisiklott egy éjszakai motoros a következő lehajtónál. Minek százhússzal menni. Ezeknek nem lehet beszélni. Nőnek a gyerekek, mint a dudva. A harmadik szomszédéi már bőven iskolába járnak. A kicsik. Pedig emlékszik, amikor még vigyázott rájuk. Rengetegszer tette tisztába őket. Állandóan sírtak. De már leszoktak róla. Nagyon is elevenek.
Konfliktusok azok mindig vannak. Különben csak folynának bele a semmibe a napok. A régi major az utca végén sokáig üresen állt. Az idős asszony az idős bácsi után halt kicsivel, talán pár hónappal vagy annyi se. Most egy fatelep működik ott. Senki se kérte. Állandó jelleggel fűrészelnek. A völgy könnyedén és lazán viszi a hangokat. Nem olyan, mint a városban, az emeletes házak között. De mit lehet ezzel is csinálni? Leginkább semmit. A kecsketartókkal is gond van mindig, de ezt már elengedte ő is, meg a legtöbben. Nem szedik le az emberek úgyse a gyümölcsöt, mert nem éri meg. Ott rohad. Csak néhányan gyűjtenek. Szeszt párolnak belőle.
– És veled mi van? – kérdezte társam.
– Megvagyok, csinálom a dolgomat – mosolygott a nő, talán átfutott a testén egy gondolat vagy egy érzés, majd hirtelen, pár másodpercre a szemembe nézett, aztán újra a társamhoz fordult.
– Azt mondják, nem tudok megbocsátani senkinek.
Mintha mindketten bólintottak volna egyet.
Megkérte társamat, hogy vegyen elő egy másik kést a kredencből, mert a belsőségeket azzal szereti feldarabolni. Társam megjegyezte, hogy az ajtaját már régen sem lehetett rendesen becsukni. Pedig csak egy-két kis csavar kellene hozzá. A csavar nem elég, kell az elhatározás is. Nem kell őt hülyeségekkel felingerelni, majd megcsinálja. De még az is lehet, hogy nem. Annyira hozzászokott, hogy ha meg lenne javítva, akkor is megfeszítené, felhúzná és berántaná. Úgy, ahogy most is. A kávéfőzőt sem cserélte le, pedig hányan mondták neki. Minek. A kávéfőző említésére társamat megrohanták az emlékei, fülében visszhangzott az ismerős kopogás. Így láthattuk és hallhattuk működés közben a régi darabot, és hogy hogyan kell ügyeskedni a kiöntéssel, hogy ne csöpögjön az asztalra a fekete lé. De azért kicsit csöpögött. Aztán ebédet kaptunk, mert mégsem távozhatunk étlen-szomjan. Gazdagon megrakott tésztaételt és almás pitét. A háziasszony örömmel nézte, ahogyan letoljuk az emberes adagokat.
Már azt hitte, sosem kerül elő társam, régen nem látogatta meg. Már azt gondolta, hogy el is felejtette őt. Pedig ő sosem felejt, ez az egy jó még rajta, benne, a szervezetében: a memóriája. Mindenre emlékszik, arra is, ami húsz éve volt. Csak az nem jut az eszébe, hogy minden nap elég vizet igyon, ez baj, tudja ő, az orvosa is mondja neki. Amikor még fröccsözött minden nap, könnyebb volt visszapótolni a kiizzadt mennyiséget. Fele-felében itta a helyben pancsoltból. Később negyedében, mert vigyázni akart. Olcsó volt. De aztán a műtétje után megijedt, hogy elpatkol. Most semmi cigi és semmi alkohol. Öregszünk.
A kis házat sokkal később hagytuk el, mint eredetileg gondoltuk. Indulás előtt mindhárman elmentünk a hátsó udvarba budira, hogy útközben ne kelljen megállni. A macskák és a kutyák visszafelé is követtek, de aztán kaptak pár csirkefejet. Vicsorogva vetették rá magukat az ételre. Minden falat eloszlott rendesen.
Mielőtt elindultunk, vettünk egy helyi lapot. Társam átböngészte. Ismét látszott minden megjegyzéséből, hogy ismeri a viszonyokat. És az is, hogy régóta nem járt erre.
– A gyászrovatból és az apróhirdetésből derül ki minden – mondta.
Sok az eladó ingatlan. Traktor. Takarmánynövény. Gépkocsi. Fiatal gazda ölte meg feleségét. Kisbaltával. A megadott információkból villámgyorsan kikövetkeztette, hogy kinek a gyereke lehet, hogy kit vett el a szomszéd faluból, hogy hol dolgozott. Kár, hogy nem tudtuk korábban. Megkérdezhettük volna pontosan, mi történt.
– Most már mindegy, majd felírjuk az elszalasztott lehetőségek közé – zárta le gondolatmenetét, és beszállt a kocsiba.

A szerzőről

Seregély Ágnes

Prózát és verseket írok, olyan szövegeket, amelyek egyszerű pillanatokat örökítenek meg, de ki is emelnek a hétköznapok monitonitásából. Nézz körül, hátha találsz egy mondatot, amely elkísér egy darabig az utadon.

Seregély Ágnes novellák, versek, regények

Rólam

Prózát és verseket írok, olyan szövegeket, amelyek egyszerű pillanatokat örökítenek meg, de ki is emelnek a hétköznapok monitonitásából...

NÉZD MEG AZ ÍRÁSAIMAT!

Vedd fel velem a kapcsolatot!

Ha kérdésed van, együttműködnél velem, vagy csak írnál pár sort, írj e-mailt.